"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - így hangzik Wittgenstein híres mondata...azt persze nem mondom, hogy ezzel kíméletesek vagyunk a környezetünkhöz. De van úgy, hogy tényleg nem tudjuk mit miért teszünk. Olyankor tényleg nehéz magyarázatot adni bárkinek...
Hosszú, szexuálisan túlfütött kapcsolat idősebbb, elvált férfi és fiatalabb lány között. A lány mindent megkap, de folyton mehetnékje van. Lelkifurdalást érez, hálátlannak tartja magát, hogy képtelen a sok kedvességgel és figyelmességgel mit kezdeni. Minél hálátlanabb, annál több jóval halmozzák el. Végképp frusztrált lesz ettől, hisz nem érzi úgy, hogy mindezt megérdemelné és menekülni próbál a kapcsolatból. De nem megy. Nem engedik el, hiszen szeretik. Egyre kegyetlenebbül próbál szabadulni, belül szétmarja a szégyen, hogy képtelen értékelni amit kap, és maga sem érti mi elől menekül. Míg egyszer csak egy barátokkal töltött síelés során nyilvánosan összejön a lány a pasija szeme láttára valaki mással. A barátoknak ez sok, elfordulnak a lánytól. A férfi elengedi, nem tehet mást. Tönkremegy bele. A lány az új barátjával tölt heteket, talán néhány hónapot is. Aztán egy nap felébred és szó nélkül elhagyja az új pasit is. Soha nem magyarázza meg miért. Csak egyik napról a másikra eltűnik. Mély sebet ejt rajta is. Hisz kedves volt, jó volt..Csak a lány nem volt rendben. Én vagyok ez a lány. Évek teltek el azóta. Vajon még jelentősége évek távlatában bocsánatot kérni?
