Fesztiválok idején könnyű ismerkedni. Minden súlytalan, bódító a szabadság érzése. Egy találkozás varázsa, a hirtelen közelség összezavarja az embert. Még az sem tűnik komoly gátnak, hogy nős az illető, elvek ide, elvek oda... van, amikor csak a pillanat számít. Vagy ahogy a "Nem kellesz eléggé" című filmben, van amikor ehhez még fesztivál sem kell.
Úgy indultam neki a fesztiválnak, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, jól akarom érezni magam. Egyik koncert a másik után. Mind jó hangulatban telt. Táncoltam, mosolyogtam. Jól éreztem magam. Egyszer csak megéreztem egy szempárt, ami engem figyelt a tömegben, aztán elindult felém, beszélgetni kezdtünk. Természetesen, könnyedén. Pillanatok alatt kialakult valami megmagyarázhatatlan vonzalom. Nem akartam elhinni, hogy van még ilyen. Láttam a gyűrűt az ujján, nem is tagadta, hogy nős. De ennek abban a pillanatban nem is volt súlya. Ártatalan találkozásnak éreztem ezt. Nem volt tolakodó de nem volt távolságtartó sem. Nem úgy közeledett, mint aki csajozni akar. Csak "kapcsolódtunk" és mind a ketten engedtünk ennek az érzésnek. Együtt mulattunk, táncoltunk, megöleltük, megcsókoltuk egymást. Tele volt minden érintés szexuális feszültséggel, de a buli végeztével végleg elköszöntünk. Ennyi. Beteljesületlen teljesség. A pillanat varázsa. Nincs több kapcsolat. A fesztivál végeztével kitöröltem a számát és az emlékeimbe véstem az illatát. Azon tűnődtem, mi számít megcsalásnak? Szabadon engedhetjük-e a pillanatnyi energiáinkat? Hol vannak a határok?
