photo by Master_tim on Flickr
Van úgy, hogy magunk előtt is ciki, ami miatt nem kell a másik. (Szerintem mindenki szívesebben gondolja magáról, hogy jó fej...) Őszinteség nélkül csak félreértések és évekre szóló sebek várják az ember fiát. Reméljük a levél küldője tanult a hibájából.
Egy kisebb csalódás után, 21 évesen megismerkedtem valakivel, akivel elég jól kijöttünk, elkezdtem udvarolni, sikerült is összebarátkoznunk és nekivágtunk a kapcsolatnak. Az élet úgy hozta, hogy dönteni kellett, vagy megpróbálunk egy távkapcsolatot - 300 km - vagy összeköltözünk. Utóbbi történt, ami elég komoly döntés volt, 2 hónap után rögtön összeállni a mindennapokra, ráadásul ilyen fiatalon. Végül volt minden, sok vita, sok kibékülés, de nagy érzelmek voltak, én meg szerelmes, több, mint 1 évig. Nem az a hosszútávú szeretet volt, hanem sokkal inkább a rózsaszín felhő.
Aztán egy törés, volt ebben szerepe az én családomnak is - nem jöttek ki jól a lánnyal, bár én mindig őt védtem - meg az is, hogy a másik fél elbizonytalanodott, biztosan engem akar-e hosszú távon. Végül 2 hónap próbálkozás még, mindenkitől teljesen külön lakásban, és utána szakítás.
2 hét után találkozás újra, voltak még lezáratlan ügyek. Amiből több közös mozizás lett és elkezdtünk megint ismerkedni. Aminek az lett a vége, hogy megint egy pár lettünk, de külön lakásban. Csak közben valami megváltozott. Elsőre ugye én sem akartam rögtön beleugrani mindbe, a másik sem akart rögtön felmondani egy jó helyen és áron lévő albérletet. Nekem meg közben egyre több dolog feltűnt, illetve nem is feltűnt, de elkezdett zavarni.
Végül 1 év után, mikor felmerült, hogy megint költözzünk össze, akkor nem tudtam ezt felvállalni. Fájt a dolog nagyon, de egyszerű oka volt, és nem is a bizonytalanság, hogy mi lesz, hiszen egyszer elhagytak. Sokkal rosszabb volt. Arra jöttem rá, hogy a lányban nem látom meg a hosszú távú társat és anyát. Furcsán hangzik talán 23-24 éves férfitől, de ez is foglalkoztatni kezdett akkor. Ezen felül mindenben segíteni kellett, nem volt olyan, amit egyszerűen el tudott volna intézni a lány, egyszerűen nem volt talpraesett. Kegyetlenül hangzik, de úgy láttam kicsit szerencsétlen volt az élethez. Ezt viszont nem volt szívem elmondani neki, mert emberileg nagyon szerettem és érdekelt mi van vele. Na ez volt a hiba. Évekig szenvedtünk még, néha összejártunk egészségügyi szexre, de volt, hogy fél évig nem beszéltünk, mert nem is akartam látni és ő sem engem. Ő azt is hitte valaki más iránt vágyakozom - volt ebből konfliktus is -, meg, hogy azért nem vagyok vele, mert nem bírok megbocsájtani neki, amiért egyszer elhagyott. Az igazság viszont az, hogy egyszerűen nem volt erőm elmondani, hogy ha gyerekünk születne és velem történne valami, akkor nem vagyok biztos benne, hogy megoldja a felmerülő problémákat és azt, hogy már nagyon idegesített az esetlensége. Tudom, kegyetlenül hangzik amit írok, de az evolúciós para nálam nem volt kamu. Csak életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy nem mertem felvállalni a gondolataimat, és elmondani mit gondolok. Ezzel többet ártottam bármilyen más megoldásnál. Sokat tanultam a dologból, mert érzelmileg mind a kettőnket megviselt ez a dolog, nekem 2-3 évbe telt, mire úgy éreztem, hogy megint el tudok valakit fogadni és úgy éreztem, hogy újra készen vagyok komoly kapcsolatra.
